Cucuka üldögél

Minden napban van jó, és rossz is. Valahogy így van elosztva. Talán azért, hogy az érzelmek valamelyest egyensúlyban maradhassanak. Hosszú hetek óta küzdünk, idővel, betegséggel, a sürgős munkákkal, s a még mindig kölyökkutyám nem érti, miért hordja utánam hiába, hőn szeretett teniszlabdáját. Játszana szegény, de nincs kivel. Van, hogy egész nap csak várakozik a kapunál heverve, hogy majd csak megjelenik végre valaki, aki ráérne egy kicsit foglalkozni vele.

Amúgy egy meghatározhatatlanul „rosszcsont”, szinte nincs olyan „kutyabűn”, amit már el ne követett volna. Kezdve a vadonatúj szandálom megrágásától, a laptopom adapteréig, (elnyerve bizalmam a békés szendergéssel az előszobában: gondoltam kánikula van, neki is jár egy kis hűsölés). Viszont amikor magára maradt azonnal éber lett, mindent szétszedett, ami addig a szájához kerülhetett. Kifetrengte a virágokat, felásta az udvar minden szegletét, rágott, rágcsált fáradhatatlanul, még olyan dolgokat is, amiről már azt sem tudtam, hogy létezik, vagy ha mégis, nem tudtam, hogy hol. Egy üres, lefordított esővizes hordó tetejéről, ügyesen átugrott a kőfalra, a borostyánok közé, onnan meg lezuhant a másik oldalra, az utcára. A szemben lakó szomszédom szólt, hogy a kutyám ott berzenkedik a kerítésénél, az ő kutyájával, miközben azt sem vettem észre, hogy nincs az udvaron. A cicákat ki nem állhatja, pedig a legkisebb vele egyidős, régebben barátoknak tűntek. Az öreg macskával élesben megy a háború, ha nem lennék jó időben, jó helyen, már mindkettő súlyos sérüléseket szenvedett volna.

Egyszóval se szeri, se száma tetteinek, amivel rövidke élete alatt borsot tört az orrom alá.

Verés azonban nincs, szidalmazás igen, és büntetésből rövid időre bezárom a helyére. Nem akarom elkiabálni, de mintha volna hatása, az állatorvos szerint kb. két és fél éves korára majd megjön az esze. Tény, hogy a dalmatával 15 évig nem volt ennyi gond, mint vele, pedig azzal sem törődhettem többet.

Egy nap a konyhában vagyok, és hallok valami furcsa zajt, apró csúszás, csörgés, csattogás, de nem értem rá megfigyelni mi az. Egyszer aztán megjelent a kutyám a látókörömben. Békésen üldögélt a kerti székben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Azt hiszem egyszerűen csak látni akart: hol vagyok, mit csinálok? Senki nem tanította erre, önképzés alatt áll.

Tehát van remény: egyszer csak „megembereli magát.”